2017. január 30., hétfő

A bika boldog halála - Táncmelodikák premier a Várkert Bazárban



Úgy tartják, a gyermek zenei képzését a születése előtt kilenc hónappal érdemes megkezdeni, ugyanez talán a táncra is igaz kell hogy legyen, legalábbis Pirók Zsófia egészen természetfeletti kapcsolatát elnézve a flamencóval muszáj erre gondolnunk. 

Egyedülálló produkció részesei lehettek mindazok, akik ellátogattak vasárnap a Táncmelodikák premierjére. Kiderült, hogy a flamenco korántsem olyan szigorú műfaj, és sokkal tágabb annál, ahogy mi azt ezidáig elképzeltük, képes a legkülönfélébb stílusok befogadására és megidézésére a tangótól kezdve a jazzen át a magyar népzenéig, sőt még humora is van. Ez egyrészről a Melodika Project zenekar érdeme, akiknek ötletes hangszerelésében a már jól ismert zenék is új ízeket kaptak, másrészről pedig természetesen a táncosé, akinek a kezében még a tárgyak is mintha megelevenednének, legyen szó akár legyezőről, kendőről vagy a ruha egyik fodráról a különböző táncjelenetek füzéréből összeálló produkció folyamán. 

Az est indításaként Bach csendül fel egészen valószínűtlen hangszereken, a zenekar és a szóló táncos bemutatkozása ez, Pirók Zsófia a vibráló, játékos zenével együtt él, lüktet, egyenként körbetáncolja a három zenészt, 'köszön' nekik, bemutatja őket nekünk, üdvözli őket és minket, a közönséget is a tánc nyelvén. 

A következő jelenet egy paso doble, tényleg minden mozdulatra figyelni kell, a táncos még a boleróját sem egyszerűen csak 'fölveszi', annak is lelke van, sejtelmesen zizeg-csörög, felemelkedik majd a vállára csusszan, mintha önálló akarattal bírna. 

A temperamentumos pasót ellensúlyozandó ezután Lippai Andrea táncművész orientális szóló táncát csodálhatjuk: nagyon lágy, kecses mozgást látunk, amely nem vadságával, elemi erejével hat ránk, hanem épp ellenkezőleg, finomságával, a sok apró mozdulat kiérleltségével nyűgöz le. 

Az előadás egyik legvirtuózabb jelenete kétségkívül az ütős hangszerek (kanna, cajon) kíséretével táncolt flamenco, szerencsés a ruhaválasztás, a szűk nadrágban még látványosabb a lábtechnika, nemcsak halljuk a dobbantásokat, hanem konkrétan látjuk az izmokat dolgozni, nyomon követhetjük a tánc felépülését fizikai síkon, ahogy a ritmus bejárja az emberi testet, és az egyre gyorsuló dobbantások végül szinte egy testen végigfutó rezgésként érzékelhetőek.
Nem gondoltuk volna, hogy egy női testben ennyi nyers erő lakozik, és ez az erő ilyen brutálisan, ugyanakkor kifinomultan tud megnyilatkozni flamenco táncolás közben, a mozdulat kifejezőerejét mindig az esztétikum fölé helyezve, és mégis szemet gyönyörködtetően. 

Nagyon kedves jelenet azután a táncot színházi elemekkel vegyítő Carmen nyitány szín: humoros, játékos (a zenében egy pillanatra befigyel a 'don't worry be happy' c. sláger), anya és lánya béküléssel végződő táncpárbaja pedig az előadás egyik legszerethetőbb pontja. 

Ki kell továbbá emelnem a számomra különösen felkavaró magyar folklór jelenetet. A félhomályban fölhangzó ismerős dallamokra lassan besétáló, nagy fehér kendőbe bugyolált nőalak az elhagyatottság érzetét kelti, gondolatban önkéntelenül is énekelni támad kedvünk a dalszöveget: 'Csillagok, csillagok
szépen ragyogjatok
mutassatok utat a szegénylegénynek
nem találja házát a szeretőjének.'
Aztán ahogy a gitár vezetésével a zene egyre temperamentumosabbá válik, úgy hámlik le rólunk is apránként ez a szomorúság, lám, a kendő is kibomlott, többé már nem ruhadarab ami beburkol és elrejt, sokkal inkább egy madár szárnyai, a ruha fodros uszálya is kétségkívül érzi ezt a felszabadító erőt, azért lendül, kanyarodik és ficánkol (látszólag teljesen önerőből) a zene dallamára, mi pedig csodálkozunk és nem értjük, hogyan is jutottunk el tulajdonképpen az árvaság teljes átélésétől eddig a katarzisig. 

Az est fergeteges zárójelenetben csúcsosodik ki, ezek már tényleg a gyökerek: a tánc és a zene itt nem evokál, nem idéz meg játékosan különféle stílusokat: esszenciális flamencót látunk, fekete ruha, piros vállkendő, vérre menő küzdelem folyik a szemünk előtt, és azt hiszem boldog lenne az a bika, 'akit' Pirók Zsófia e ritualizált mozdulatokból álló párviadal végén leszúrna. 
Majd ahogy a vörös rojtok körbekígyózzák a táncost arra gondolunk, talán nem is bika volt itt, hanem tűz, amely az egyik pillanatban épp emészteni látszik az áldozatát, hogy aztán végül mégis megzabolázva porba hulljon.

Hazafele menet Kazantzakis regényéből jutott eszembe egy részlet: 
'Elmeséltem neki táncolva vágyaimat, útjaimat, hányszor nősültem meg, milyen mesterségeket űztem... 
Mindent megértett. 
Beszélt a lábam, kezem, beszéltek a hajszálaim, ruhám egyes darabjai, még egy bicska is, ami az övemen lógott, még az is beszélt.
Nevetsz? Nem hiszed el, jó uram? 
És mégis, a nyakam teszem rá, hogy az istenek és az ördögök így beszélnek.' (Zorbász, a görög) 
Köszönjük a produkció résztvevőinek,  hogy a Táncmelodikák premierjén személyesen is átélhettük ezt. 

2017. január 29., vasárnap

A tengeri herkentyű visszavág, avagy karcolat a Fran Palermo & The Lobsters koncertjéről a Müpában



Azt hiszem nem szükséges azt hosszan magyarázni, hogy egy rockzenekar életében a Müpás fellépés ritka, mint a fehér holló, és mint ilyen, biztosan eseményszámba megy, sőt egyfajta mérföldkőnek számít(hat) az adott banda pályafutása során. 
A rajongók számára pedig igazi ünnep: kicsit meg is hatódik az ember ilyenkor, mindenki visszagondol valamelyik évekkel ezelőttre datálható koncertélményére, mikor is egy parányi klubban vagy a dunazsámboki sütőtöknapokon játszott az illető zenekar annak a 30 embernek, aki véletlenül odatévedt, de mi persze már akkor is tudtuk. 
Hát hogy ne lenne akkor nagy dolog a komolyzene szentélyében, a főváros egyik legjobb akusztikai adottságokkal rendelkező koncerttermében üdvözölni ugyanezt a zenekart, ahol minden körülmény adott lesz ahhoz, hogy kihozzák magukból a legjobbat és igazán emlékezetes estjük legyen. 

A Fran Palermo szerencsére nem is cáfolt rá a reményeinkre, a Müpában éppúgy megállták a helyüket, mint a már meghódított budapesti, vidéki vagy határon túli klubok akármelyikében. 
Fölmerülhet ugyanakkor a kérdés, hogy miért ragaszkodtak ennyire minden tekintetben a jól beválthoz, és miért nem történt meg egy sokkal bátrabb elrugaszkodás a megszokottól valami kísérletezőbb és csak erre az alkalomra érvényes dolog felé.  

Félreértés ne essék, egészében véve egy szavunk sem lehet az ellen, ami ezen a január 25-i estén a Müpa fesztivál színházában lezajlott: minden nagyon jó ízléssel volt hangszerelve, voltak vendégművészeink citerán, dudán, harmonikán, steel-drumon (sőt ecseten!), az összes elhangzott  dal a legjobb formájában szólalt meg, úgy, hogy közben egy hangszer sem érződött bántón soknak vagy fölöslegesnek (az 'Engrossing' szólt számomra furcsán így dudaszóval megspékelve, de aki jobban ért hozzá, az nyugodtan okítson ki hogy nem is). Összességében tehát azt a gazdag, sűrű szövetű zenét kaptuk, amit Fran Palermo koncerteken egyébként is elvárunk, gitárostól-dobostól-billentyűstől-fúvóstól-mindenestől, csak most még jobb volt a hangtechnika. 
Vizuálisan is minden korrekt volt, semmi hivalkodó: pálmafák, dalokkal harmonizáló színű fények, a látvány kiszolgálta a zenét, de nem vonta el róla a figyelmet.

Az 'Arizona' mint koncert indító dal jó választásnak bizonyult, egyike lévén az erős atmoszféra teremtő daloknak, amelyek azonnal kiemelik az embert éppen adott hétköznapi helyzetéből és elutaztatják a saját világukba. 
Utána a 'Zizi' vezette be a táncosabb vonalat, és bizony jöttek sorban az ugyancsak megdolgozós, nagyobb tömeg megmozgatására alkalmas dalok, a 'Yellow man', a 'Dazed', a 'Mustang', igyekeztek igazságosan válogatni, ám megfigyelhető volt a második, elektronikusabb (ha úgy tetszik 'diszkósabb') lüktetésű lemez dominanciája - ülős koncert lévén a közönség táncos lábú része igen jelentős kínokat élhetett át mindeközben. 
Az első részben felcsendülő lassú számok közül kiemelném a 'Vertigo'-t, amiben például közreműködhettek volna bátran vonósok, teszem azt egy cselló szóló élőben (amire már volt is korábban példa) igazán nem vette volna rosszul ki magát. 

A visszatapsolás utáni második rész ugyanolyan erős tudott maradni, a lassú blokkban a 'Blue Lobster', a 'Monsoon' és az elmaradhatatlan 'Am I right boy' mind különösen szépen szólt, demonstrálandó hogy a zenekar egyáltalán nem csak a táncoltató dalok terén teljesít kiemelkedően. 
Az énekre vonatkozóan meg kell jegyeznem, hogy az egész koncert alatt nagyon precízen, jól artikuláltan, szokatlanul érthetően hangzottak el a dalok, amit igazán örömmel üdvözöltem (bár a 'Fritz Rock' elején ez kicsit a 'kántálás' rovására ment, márpedig az annál jobb, minél inkább valamiféle pogány szellemidézésre hajaz).

Úgy érzem az egész koncert ezúttal végig inkább a dance-esebb vonalon mozgott, ami a táncparketten kétségkívül lelkesítő tud lenni, ám ez esetben a helyszínre való tekintettel nem tudom vajon nem lett volna -e üdvös időnként beiktatni egy-egy bensőségesebb, vagy legalábbis kevésbé diszkó-kompatibilis szerzeményt, akár egy feldolgozást is (hmmm, egy szép, akusztikus, nem túl gyorsra hangszerelt 'See-Line Woman', vagy 'Holdvilágos...', bár úgy érzem kezdem vészesen szubjektivizálni ezt a dolgot). 

A lendület a legvégére sem fogyott el, hiszen a fentebb említett (és nemrégiben klippel gazdagodott) 'Fritz Rock', majd a régi kedvenc 'Morning Waltz' zárta az estét, választ kaptunk arra, vajon tud -e a billentyűs gitározni, ráadásul még egy festmény is készült, megörökítve ily módon az első LP egyik melankolikusabb dalának szerencsétlenül járt albínó főhősét, (akitől az alkalmi felállás a nevét is kölcsönözte). Csak reménykedni tudok abban, hogy a kép nem tartalmazott kozmikusabb utalást és a vendégművész nem (Pilinszkyhez hasonlóan) valami olyasmire gondolt, hogy 'étek leszünk egy hatalmas halász asztalán'. 

Összefoglalva tehát kiváló klubkoncertet kaptunk egy olyan zenekartól, amely nemegyszer bizonyította már, hogy méltán van ott a mai magyar könnyűzene élbolyában, viszont kicsivel több kísérletező kedvet örömmel üdvözöltünk volna, már ami a helyszínből és a koncert alkalmi jellegéből adódó speciális lehetőségek (vagy igények) figyelembe vételét illeti. 
Úgy vagyok én most ezzel, mint a viccbeli részeg ember ('Nem érdekel hogy hol vagyok, gyere értem!) : egyszóval nehezen tudnám megfogalmazni, pontosan milyen irányelvek mentén kell hogy egy müpás koncert különbözzön a többitől, biztosan nincs erre általános recept, különféle (jobban-rosszabbul, néha nagyon jól sikerült) megoldásokra volt már példa az MR2 Akusztik+ műsor fennállása alatt. (Ha benne lennék a viccben biztosan azt mondanám: Nem érdekel hogy mit szeretnék, lepjenek meg!)
A koncert 'csöndes-ülős' jellegét tekintve talán elhangozhatott volna több a kevésbé tempós dalok közül ('Sun in Splendour', 'Penny's boat'), és biztosan akadt aki hiányolta a 'Coll del Portell'-t, igaz, hogy szakmai szempontból az utóbb következő lemezek anyaga jelentősen túlhaladta már ennek az egyszerűbb szerkezetű dalnak a szintjét, viszont az utolsó harmadában elszabadulva igazi karibi fieszta hangulatot szokott varázsolni a koncerteken. 

A Fran Palermo első Müpás fellépéséről tehát végül azt mondanám, hogy a zenekar nem mozdult ki ugyan jelentősen a komfortzónájából, de azon belül maradva magabiztosan hozta mindazt, amit tud, mi pedig újfent megbizonyosodhattunk arról, hogy ez bizony nem kevés.