2017. január 30., hétfő

A bika boldog halála - Táncmelodikák premier a Várkert Bazárban



Úgy tartják, a gyermek zenei képzését a születése előtt kilenc hónappal érdemes megkezdeni, ugyanez talán a táncra is igaz kell hogy legyen, legalábbis Pirók Zsófia egészen természetfeletti kapcsolatát elnézve a flamencóval muszáj erre gondolnunk. 

Egyedülálló produkció részesei lehettek mindazok, akik ellátogattak vasárnap a Táncmelodikák premierjére. Kiderült, hogy a flamenco korántsem olyan szigorú műfaj, és sokkal tágabb annál, ahogy mi azt ezidáig elképzeltük, képes a legkülönfélébb stílusok befogadására és megidézésére a tangótól kezdve a jazzen át a magyar népzenéig, sőt még humora is van. Ez egyrészről a Melodika Project zenekar érdeme, akiknek ötletes hangszerelésében a már jól ismert zenék is új ízeket kaptak, másrészről pedig természetesen a táncosé, akinek a kezében még a tárgyak is mintha megelevenednének, legyen szó akár legyezőről, kendőről vagy a ruha egyik fodráról a különböző táncjelenetek füzéréből összeálló produkció folyamán. 

Az est indításaként Bach csendül fel egészen valószínűtlen hangszereken, a zenekar és a szóló táncos bemutatkozása ez, Pirók Zsófia a vibráló, játékos zenével együtt él, lüktet, egyenként körbetáncolja a három zenészt, 'köszön' nekik, bemutatja őket nekünk, üdvözli őket és minket, a közönséget is a tánc nyelvén. 

A következő jelenet egy paso doble, tényleg minden mozdulatra figyelni kell, a táncos még a boleróját sem egyszerűen csak 'fölveszi', annak is lelke van, sejtelmesen zizeg-csörög, felemelkedik majd a vállára csusszan, mintha önálló akarattal bírna. 

A temperamentumos pasót ellensúlyozandó ezután Lippai Andrea táncművész orientális szóló táncát csodálhatjuk: nagyon lágy, kecses mozgást látunk, amely nem vadságával, elemi erejével hat ránk, hanem épp ellenkezőleg, finomságával, a sok apró mozdulat kiérleltségével nyűgöz le. 

Az előadás egyik legvirtuózabb jelenete kétségkívül az ütős hangszerek (kanna, cajon) kíséretével táncolt flamenco, szerencsés a ruhaválasztás, a szűk nadrágban még látványosabb a lábtechnika, nemcsak halljuk a dobbantásokat, hanem konkrétan látjuk az izmokat dolgozni, nyomon követhetjük a tánc felépülését fizikai síkon, ahogy a ritmus bejárja az emberi testet, és az egyre gyorsuló dobbantások végül szinte egy testen végigfutó rezgésként érzékelhetőek.
Nem gondoltuk volna, hogy egy női testben ennyi nyers erő lakozik, és ez az erő ilyen brutálisan, ugyanakkor kifinomultan tud megnyilatkozni flamenco táncolás közben, a mozdulat kifejezőerejét mindig az esztétikum fölé helyezve, és mégis szemet gyönyörködtetően. 

Nagyon kedves jelenet azután a táncot színházi elemekkel vegyítő Carmen nyitány szín: humoros, játékos (a zenében egy pillanatra befigyel a 'don't worry be happy' c. sláger), anya és lánya béküléssel végződő táncpárbaja pedig az előadás egyik legszerethetőbb pontja. 

Ki kell továbbá emelnem a számomra különösen felkavaró magyar folklór jelenetet. A félhomályban fölhangzó ismerős dallamokra lassan besétáló, nagy fehér kendőbe bugyolált nőalak az elhagyatottság érzetét kelti, gondolatban önkéntelenül is énekelni támad kedvünk a dalszöveget: 'Csillagok, csillagok
szépen ragyogjatok
mutassatok utat a szegénylegénynek
nem találja házát a szeretőjének.'
Aztán ahogy a gitár vezetésével a zene egyre temperamentumosabbá válik, úgy hámlik le rólunk is apránként ez a szomorúság, lám, a kendő is kibomlott, többé már nem ruhadarab ami beburkol és elrejt, sokkal inkább egy madár szárnyai, a ruha fodros uszálya is kétségkívül érzi ezt a felszabadító erőt, azért lendül, kanyarodik és ficánkol (látszólag teljesen önerőből) a zene dallamára, mi pedig csodálkozunk és nem értjük, hogyan is jutottunk el tulajdonképpen az árvaság teljes átélésétől eddig a katarzisig. 

Az est fergeteges zárójelenetben csúcsosodik ki, ezek már tényleg a gyökerek: a tánc és a zene itt nem evokál, nem idéz meg játékosan különféle stílusokat: esszenciális flamencót látunk, fekete ruha, piros vállkendő, vérre menő küzdelem folyik a szemünk előtt, és azt hiszem boldog lenne az a bika, 'akit' Pirók Zsófia e ritualizált mozdulatokból álló párviadal végén leszúrna. 
Majd ahogy a vörös rojtok körbekígyózzák a táncost arra gondolunk, talán nem is bika volt itt, hanem tűz, amely az egyik pillanatban épp emészteni látszik az áldozatát, hogy aztán végül mégis megzabolázva porba hulljon.

Hazafele menet Kazantzakis regényéből jutott eszembe egy részlet: 
'Elmeséltem neki táncolva vágyaimat, útjaimat, hányszor nősültem meg, milyen mesterségeket űztem... 
Mindent megértett. 
Beszélt a lábam, kezem, beszéltek a hajszálaim, ruhám egyes darabjai, még egy bicska is, ami az övemen lógott, még az is beszélt.
Nevetsz? Nem hiszed el, jó uram? 
És mégis, a nyakam teszem rá, hogy az istenek és az ördögök így beszélnek.' (Zorbász, a görög) 
Köszönjük a produkció résztvevőinek,  hogy a Táncmelodikák premierjén személyesen is átélhettük ezt. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése